Ismét mesterportya. Sajátos körülmények között kezdtünk neki, mert az év elején megterveztük az időpontot, és tartottuk is magunkat ahhoz. A korábbi évek tapasztalata alapján döntöttünk így, és történjen bármi is… valljuk be, történt is, bármi is…. 😉
Az első és legfontosabb, hogy szombat reggel tojásrántottát eszünk. Ez a Szarvasgomba reggeli Péterfai módra – szalonnás, hagymás, kolbászos rántotta gazdagon – s ehhez kell a tojás is. Szóval, egyeztetések, hogy ki s mit hoz. Természetesen ebben a helyi erőforrásokra is támaszkodunk, hiszen „ésszel él az ember, a többinek meg tilos”.
S megszületett a terv, amit hálásan köszönünk Handrisnak, aki bevetette magát: megtervezte, kiszámolta, megosztotta, s hagyott választási lehetőséget. Az őrs tagjai válaszoltak, s az eredménye mindennek: Handris és Balu vágott neki.
A Battyhányi térről indultunk, gépjárművel a Bableves csárdához. Hiszen oda fogunk érni szombat délután 😉, ahol kis pihenés, étkezés, és bablevesezés után majd innen megyünk személygépjárművel haza. Kellemes csevegés az odaút alatt, és pont láttuk a buszunkat, amivel tovább utazunk… sajnos magunk előtt, s nem is tudtuk megelőzni. Így kényelmes nyugalommal öltöztünk fel, s a menetrendeket bújva stoppoltunk a vészjósóan sötétedő nógrádi estében egy bájos erdei út külső ívén… Az álmos könyv szerint ez nem a hosszú élet titka 😉 Nagyon kedves emberek voltak, akik megálltak, s mint helyiek örömmel mondták, mi a helyzet: „Az elágazásig tudlak elvinni.” Az jó is lenne, de melyik elágazás? Ő pont tudja, hiszen a helyi, mi pont nem tudjuk, mert nem helyi cserkészek vagyunk… S közben kiderül, dehogy vesz fel stoppost, azt hitte, hogy az előző megálló került bajba… Éppen új tervet kezdtünk kovácsolni, amikor a munkánk nyomán felröppenő szikrák fényt gyújtottak egy arra járó fiatalember elméjében, s az isteni megvilágosodás révén megállt… és… el is vitt minket Szécsénybe. Istennek legyen hála!
Nagyszerű csevegés, egykori rendőr, majd szerződéses katona, szeret túrázni, frissen alakuló szerelemmel megáldva… volt témánk, nekünk, bölcs mestereknek a fiatalemberrel 😉
Szécsény. Csodás város nappal, éjjel aligha látom, de voltam ott. Némi helyzetfelismerés után irány Handris nővére, aki ott nővér, mert nővérsége hivatása és állapota egyszerre. Ágnes nővérként a ferences szegénygondozók közé lépett, és nagyon kedvesen adott házitojást a tervezett rántottánkhoz Handris kérésére, s mivel koldulásuk révén volt még egy kevés péksütemény, adott abból is. Nagyon jól esett 😉
Egy kis kávé az autóbuszállomáson, majd buszra szálltunk, s irány Nógrádsipek. Az alkalmazásban vett jegyet a buszon található gép érvénytelennek érzékelte, de a vezető sem vette szívére. Így érkeztünk meg az esti utolsó busszal, s vágtunk neki az éjszakának. A kitűzött táv 5 km, fagyos és csodás éjszakai túra, repkedő mínusz fokok, fagyott sáron egyensúlyozva, udvaros Hold szórja fényét, és az erdőben mintha világítanának – gyönyörűséges.
Eljutunk a forráshoz, ahol bivakszállás vár minket – mármint ott van, de ugye itt nincs fűtés, nincs társalgó, semmi ilyesmi. Helyszín felderítésének eredménye, hogy a szállásnál tűzifa, tűzrakó hely, bővizű forrás (balta nélkül használható), porcelántányérok, evőeszköz, mécsesek, grillező felszerelések, asztal és pad, szivacs az alvóhelyen – teljes fényűzés. Így kipakolás, felcuccolás, majd irány a vacsora – hozott dolgainkból két jófajta konzerv vacsora – kis ima és alvás…
Ilyen szépen folytatódna a napló, ha közben nem telefonált volna Panka, Balu felesége, hogy Réka lányuk a röplabdaedzésen egy lekönyöklés eredményeként agyrázkódást szenvedett. Ez még Nógrádsipeknél kiderült, így telefonon leegyeztetve – a szomszéd is cserkész, adunk neki jótettre lehetőséget – Pankát átvitték a szomszéd településre Rékához, Rékát elvitte a mentő Pankával, majd Réka keresztanyja jött Pankáért, hogy hazavigye… Így, mivel aznap este már nem lehetett többet tenni, nyugodtan aludni tértünk.
És a holnap? Három eset van:
- Réka oldja meg, mi túrázunk – kötelesség okán nem választható opció!
- Első busszal visszamegyünk, és ennyi volt, majd máskor megismételjük.
- Még korábban kelünk, átgyalogolunk még Hollókőre, és ott pont elérjük az első buszt vissza a kocsihoz… már ha elérjük.
Mindezek alapján 5 órakor keltünk (éjjel kimenni pisilni a bivajszálláson, miközben a mínusz fokok is megfagynak… abban van valami kemény kihívás 😉), elkészült a rántotta Péterfai Tomi módra, majd összecuccoltunk, s visszamentünk ugyanazon a fagyott sáros úton, amin jöttünk. Napfelkelte a faluban ért, majd busszal Szécsényben átszállva vissza a Bablevescsárdához… Közben szívfacsaró betérő Hollókőre (ami ugye egykori táborhelyeink között van, tehát pontszerző kitérő 😉), és – bár megkérdeztük, még sem állt meg a busz a csárdánál. Így a buszmegállóból még egy rövid séta vissza. Közben Handris is megforgatta lelkében a helyzetet, és minthogy még csak reggel 8 óra volt, illetve hazatérésével nem adott volna hozzá semmit a sérült ügyéhez, a buszon kezdődő, igen izgalmas és jó beszélgetésünk a cserkészet helyzetéről félbe maradt, az autóhoz visszaérve elköszöntünk, Handris elindult a tervezett túrára fordított irányban, Balu pedig hazaindult autóval kórházi látogatás kezdetére.
Az út (Bablevescsárda – Hollókő – Nógrádsipek OKT-19 kéktúra szakasz 21,8km; 630m szint – három pecsét😊) még ha fordított irányban, télvíz idején is, szép tájakon át vezetett.
Alsótoldon áthaladva a Zsunyi-patak völgyében szép kora tavaszi napsütés szárította a frissen szántott földeket. Felsőtold mellett az út sáros kapaszkodóra váltott, s „Isten tenyere” nevű Farkaskútvölgyre néző kézkilátónál való rövid szusszanást leszámítva egészen a Hollókő fölé magasló Szár-hegy (435m) csúcsáig tartott, ahonnan már a Hollókői várra volt gyönyörű rálátás.
Lefényképezve az egykori táborhelyünket (immár harmadszor), nekivágtam Nógrádsipek felé az útnak, mely ereszkedve, a várat megkerülve kis dagonyázásba váltott, majd felkapaszkodott a Cserhát 500 méteres Remete-hegyére. Ide felérve egy Szentkútra tartó zászlós keresztes zarándokcsoport jött szembe a sáros úton, mely szokatlan esemény az erdőben túrázó számára, de – mint megtudtam – a környéken lakóknak egyáltalán nem az, mivel a kb. 20 km-re levő zarándokhelyen egész évben váltják egymást a különböző szervezésű lelkigyakorlatok.
A gerincre felérve eldöntöttem, hogy az innen Nógrádsipekig tartó lejtős utat kihasználva futólépésre váltok, hogy egy hamarabbi buszt elérhessek. A fagyott utat azonban – ahogy mélyebbre ereszkedett a völgybe, a növekvő erdőgazdálkodási igénybevételnek köszönhetően – az óriási munkagépek és napközbeni felmelegedés együtt járhatatlan dagasztóvá változtatta hajnal óta.
Így bár a tervezett futólépés inkább hasonlított a medicin sárlabdákon csúszós cuppogáshoz, sikerült úgy beérni a faluba, hogy maradt idő még a kamásit összehajtva eltenni, majd némi maradék víz és a sarjadó fű segítségével a bakancsot buszkompatibilissé varázsolni. A faluban néhány sorstárssal találkoztam, többek között a sárviszonyok miatt tervezett folytatást feladni kényszerülő Márton nevű kecskeméti diákkal, aki hasonlóan a Kéktúra teljesítésének vége felé közeledik, és tervezi befejezni azt, még az érettségije előtt (!). Velem együtt felszállt a Budapestre tartó buszra, és kedélyes beszélgetésnek köszönhetően csak úgy elszállt a haza felé tartó 2 és fél óra buszút.
Így lett a portyánk egy elfogyó, búcsúszimfoniás móka, s ahogy az imánkban is mondjuk, erős a szándékunk, hogy igaz jótettek fakadjanak belőle: s igenis, csináljuk meg ezt a túrát. Így ismétlése következik 😉 nagyobb létszámmal 😉
Handris és Balu